Az emberevő cigányok vesztőhelye (GC1782)

1782

Ekkoriban szerte Magyarországon - főként az uradalmakban - látványosan megnőtt a bűncselekmények, s azon belül is az erőszakos bűntettek száma. Ez a tény igaz volt Hontra és a környező vármegyékre is. "A hegy lábánál fekvő megyeházától a Dunáig terjedő hatalmas erdőség tele van haramiákkal" - írta jelentésében a megye. Az sem volt ritka, hogy emberek tűntek el az utakról, vándoroknak, kereskedőknek nyoma veszett. A kor bűnüldözése többnyire tehetetlen volt az ilyen esetekben.
1782 tavaszának elején - gyaníthatóan élelemszerzési céllal - betörtek a viszokai mészárszékbe, ahogy a felsőalmási jegyző kamrájába is. Márciusban letartóztattak néhány cigányt, akiket a cselekmények elkövetésével vádoltak. A vizsgálat eredményes volt: az elfogottak beismerték tettüket, sőt további kisebb lopásokat is önként bevallottak. A gyors lezáráshoz közelítő nyomozás azonban váratlan fordulatot vett, amikor a gyanúsítottak beszámoltak gyilkosságokról is. A beismert tettek azonnal a figyelem fókuszába kerültek. "Hármat gyilkoltunk meg ottan úgy, hogy sokan voltunk és megfogtuk őket és kalapácsokkal a fejüket ütve gyilkoltuk meg. Az asszonyoknak azt mondtuk, hogy ott künn kiabáljanak és énekeljenek, hogy a falusi emberek ne hallják." - vallotta Sárközi György, az egyik gyanúsított.
Az eljárás során egyre szaporodott a beismert gyilkosságok száma. A vármegye nyomozó szervei kísérletet tettek az áldozatok felderítésre, de mivel a gyanúsítottak is csak igen kevés lényegi információval szolgáltak a sértettekre vonatkozólag. Ráadásul a kihallgatások során mindezt igen zavarosan adták elő: hol az előző évi, hol 3, hol 8, sőt 20(!) évvel korábbi gyilkosságokat vallottak be, így érdemi eredmény nem születhetett; a kor nyilvántartási szintjén ez egyébként is elvárhatatlan volt. Egy konkrét személy eltűnését tudta valószínűsíteni a hatóság, ám bizonyítékok ez esetben sem kerültek elő. Összesen 34 rendbeli rablógyilkosság volt a vád. Később igen sok vérfertőzést is bevallottak, de a java még hátra volt.

Beismerő vallomások

Az eredménytelenül nyomozó hatóság emberei egyre türelmetlenebbül vallatták a cigányokat további bűntársaikról, további bűnügyekről. Így hamarosan 133 embert tartóztattak le. Ennyi rabnak nem volt (nem lehetett) elegendő a kemencei vármegyeháza ikon N 48° 1,072' E 18° 53,554' 240 m [GC1782+vármegyeház] tömlöce, így istállókban, pincékben őrizték őket. Őrzésükre a hajdúk mellett felfegyverzett parasztokat is felfogadtak. Mivel már tucatnyi gyilkosságról volt szó, s bizonyítékokat nem találtak, így helyszínelésekre került a sor, hátha a tetemek alkalmas bizonyítékot szolgáltatnak a vádnak az ítéletek alátámasztására. 4 alkalommal vonultak ki önkéntesen jelentkező gyanúsítottakkal a terepre, ám a megjelölt helyszíneken sem találtak semmit, leszámítva pár véres követ. Viszont mindahány önkéntes megpróbálkozott a szökéssel, ezzel megerősítve a hatóság gyanúját az elkövetésre vonatkozólag. Így még szigorúbb vallatásnak vetették őket alá, mert megoldást kellett találni az eltűnt hullák rejtélyére. Ekkor újabb nem várt fordulat következett. Hogy honnan érkezett a "megoldás", nem tudni. Lehet, hogy a vallatók sugallták, lehet, hogy a gyanúsítottak kerestek kiutat egyre zavarosabb vallomásaikból, de egyikük így kiáltott fel, amikor a meggyilkolt áldozatok hollétéről kérdezték: "Hát megettük őket!" Ezután szinte minden vallomásban szerepelt az emberhús-lakomák leírása. Íme egy részlet az egyik vádlott vallomásából: "(...) Az öreg bori György darabokra vagdalta és oda adta, azok megfőzték és megették, és amit nem tudtak megenni, a kutyáknak dobták. A Tököli felesége, Katalin főzte meg. Láttam, amikor azon a véres kövön a nevezett György darabokra vagdalta és az asszonyok megfőzték azt, és mind ettünk belőle, a mint én is. (...) Igen is a fejeket középen ketté vágta és az agyvelőt megettük. (...)" Egyesek egészen odáig mentek, hogy egyenesen a gyilkosságok céljaként jelölték meg az emberevést. Arra azonban továbbra sem találtak magyarázatot, hogy hová lettek a csontok, mert ezek töredékeit sem találták meg. Minden beismerésben úgy szerepel, hogy főzve ették meg az emberhúst, sosem sülve, s a csontokat pedig a vízbe, vagy a tűzbe dobták. Sosem ásták el, ami a legegyszerűbb eset lett volna. Egy hóhér szerint egy ember máglyán történő elégetéséhez 16 köbméter fa, még több ág és szalma kell. Tehát a nagyobb csontok elégetése feltűnést keltett volna. Egy XX. század eleji vizsgálat szerint az akkori modern Siemens-féle halottégető-kemencében is másfél órára és ezer foknál magasabb hőre van szükség ehhez.

Az utókor számára megdöbbentő lehet, hogy a vallomások önkéntesek voltak. A nyomozóknak nem volt könnyű dolguk, mert bár Mária Terézia 1767-ben megtiltotta a kínvallatást, valójában csak 1784-ben, II. József uralma alatt szűnt meg a módszer az új bírósági szervezet létre hozásakor. Kifejezetten azonban az 1790. évi XLII. törvény mondta ki tilalmát. A 200-220 letartóztatottól 133 jegyzőkönyvet vettek fel, s közülük 84-en vallották magukat bűnösnek. Szemtanú egy sem volt. Kínvallatást nem alkalmazhattak a vallatások alatt, a jegyzőkönyvekben pedig pontosan feljegyezték, azokat az eseteket, amikor botozásra került sor. Ezeket akkor vették igénybe, amikor a vádlottak megmásították vallomásukat, vagy ellentmondtak a szembesítéskor, de összesen 5 ilyen esetről tudunk. A per egyik első kutatója szerint a jegyzőkönyvek hitelességéhez nem férhet kétség, s az is biztos, hogy a vádlottak nem kényszerítő körülmények alatt ismerték be tettüket. Viszont a jegyzőkönyvi bejegyzések és a kihallgatások szövegeiben olyan nagy a hasonlóság, hogy okkal feltételezhető a forrás azonossága. Nagy valószínűséggel vajdájuk terve szerint alakult ki az emberevésről tett vallomások sorozata, de az sem zárható ki, hogy az összetartozás-tudat és a vajdai hatalom erősítése volt a kiváltó ok. Ha végigolvassuk a vallomásokat, akkor több dolgot is észrevehetünk. Feltűnő a nevek, a helyszínek és az időpontok keveredése, az áldozatul esett személyek kilétének, foglalkozásának, korának és számának a bizonytalansága. Előfordult, hogy ugyanazt a tettet többen is magukra vállalták, egy-egy vallomást visszavontak, megmásították, mintha a bevallott tucatnyi gyilkosság után ez még bármit is számítana. A hivatalos statisztika szerint a 86 beismerő vallomásból 5 született meg botozás alatt, a többi vádlott önként tett vallomást. A nők esetében 29 vallomás volt önkéntes és 2 történt fenyegetés alatt.

Az emberevés vádja és az ítélet

Az emberevés ismeretlen bűncselekmény volt a hazai büntetőjogban. Ezért ez a körülmény - miután rablógyilkosság miatt indult a per - csak illusztratív elem maradt. Az, hogy sem tettenérés nem történt, a tetemek sem kerültek elő és az áldozatok kiléte is kiderítetlen maradt, még nem kérdőjelezte meg az eljárás törvényességét. A beismerő vallomás a kor felfogása szerint a "bizonyítékok királynője", ami "ezer" tanúval egyenértékű, s mint ilyen semmiféle további alátámasztást nem igényel. Vissza nem vonható és lehetetlenné teszi a fellebbezést is. Ugyan már megjelentek a korszerű nyugat-európai büntető igazságszolgáltatási elvek, a hazai viszonylatokban ezek még nem terjedtek el.
Az első ítéletek 1782. augusztus 10-én születtek meg Kemencén. A bíróság döntése láthatóan elszakadt a tényektől. A bírákban nem csupán az elkövetett cselekmények brutalitása miatt alakult ki elmarasztaló vélemény. Annak fontos elemét képezte a közbiztonság veszélyeztetői elleni fellépés. Az ítélet nem alapvetően a vádlottak ellen, hanem "mások példájára", a további lehetséges elkövetők elrettentésére született meg. A vádat Huszár József tiszti főügyész, a védelmet nemes Náthy Ferenc tiszti ügyész képviselte.
Az ügyész ismertette a vádlottak vallomásait. (Előbb a 25 asszonyét, majd az addigra már letárgyalt 16 férfiét) Előterjesztésében hivatalos kötelességeként hívta fel a figyelmet arra, hogy minden vádlott érdekében a bíróságnak fel kell kutatnia az enyhítő körülményeket, s egybe kell vetni a súlyosbítókkal. Miután viszont itt enyhítő körülmény nem létezik, így az elvetemült gonosztevőkre a legsúlyosabb büntetést, a 15-ik cím 1. cikkelye alkalmazását és a büntetőeljárás szerinti való elítélését kérte.(A nevezett törvényi pont Werbőczi 1514-es Hármaskönyvéből való. Érdekessége, hogy sohasem emelkedett törvényerőre, mivel az országgyűlés nem hagyta jóvá. Ennek ellenére törvényként alkalmazták.)
A védőügyvéd néhány általa fontosnak tartott észrevétel megvitatását javallotta. Szerinte a gyilkosság megállapításához nem elég a beismerés, hanem tettenérés is szükséges. Márpedig a sok szörnyű esetnek nincsen szemtanúja, csak a kihallgatási jegyzőkönyvek állnak rendelkezésre. Ugyanígy kifogásolta, hogy az emberevés vádjának sincsenek meg a tárgyi bizonyítékai, így a cinkosok terhelő vallomása nem elégséges. Kiemelte még, hogy a gyilkossághoz nem csak gyilkos, hanem áldozat is kell, ami úgyszintén hiányzik. Az asszonyok védelmében pedig felhozta, hogy ők nem gyilkoltak, csupán énekeltek és táncoltak, ami viszont önmagában nem bűn. Az ítélet indoklása alapján a védőügyvédet meghallgatták, ám indokait végül figyelmen kívül hagyták.
Mindezek után a következő ítélet született az említett napon Kemencén:

Az ítéletben szerepelt még, hogy az ítéleteket forgalmas utak mellett kellett végrehajtani, illetve, hogy a felnégyeltek maradványait több helyen (így Drégelypalánkon, Nagyorosziban, illetve a lelédi híd mellett) elrettentésül ki kell állítani.
Az ítélethozatal augusztus 21-én Báton folytatódott. Ezúttal 6 vádlott állt az ítélőszék elé, ahol gróf Endrődy József hivatali helytartó elnökölt. A vádat ismét Huszár József, míg a védelmet feltehetően megint Náthy Ferenc képviselte. A vádlottak közül 4 nőt pallosra, míg a 2 férfit akasztásra ítélték.

Kivégzések - Vesztőhely a Nyúzó-völgyben

Kemence határában Perőcsény felé van egy határrész, amit a mai napig Nyúzó-völgynek hívnak. A helyi emlékezet az elnevezést az emberevő cigányokhoz kapcsolja, de az eredete ennél sokkal régebbre nyúlik vissza. Már az 1520-as években, egy határvitánál felmerült a név egy határbejárás során Nywzowelgy néven. Később II. József reformelképzelései érdekében egy alapos katonai ország-felmérést, s hozzá igen részletes térképeket készíttetett. A per idejében zajló felméréseken jól láthatóak a környék tereptárgyai, út-, erdő- és völgyrészletei. A Kemencét és Perőcsényt elválasztó bokros, benőtt részre egy út van berajzolva, s a német feliratos térképen a "Gericht" felirat olvasható, mely egyik jelentése akasztófa. Alatta a nyomaték kedvéért egy rajzolt kétágú akasztófa is van. A Tasnárok nevű határrész felőli oldalon még mindig láthatóak az egykori terepből kiemelkedő sáncok.
A fentiek szerint a per idején kétágú akasztófa állt Kemencén, de lehet, hogy ekkor építették a nagyszámú kivégzések okán. A kétágú akasztófa két, egyenként 4 méter magasra nyúló, földbe ásott gerendából állt, melyet egy harmadik gerendával ácsoltak össze, melyből vaskampók álltak ki.
A kivégzésüket megelőzően az elítélteknek 3 napot kellett a vármegyeháza siralomházában, vagy jelen esetben magányos celláikban felkészülniük az utolsó útra. A börtön káplánja, vagy a falusi plébános látta el őket lelki vigasszal. Az akkori kemencei plébános, Magyari István, alig bírta egyedül ellátni a feladatát.
A kivégzések napján (1782. augusztus 24-én) több kocsival, szigorú őrizet mellett szállították a rabokat a vesztőhelyre. Azért is szükség volt az óvintézkedésekre, mert elrettentésül összeterelték a környék cigányságát és a nem mindennapi látványosságra a környékbeliek is odacsődültek. Hogy mindenki jól lássa az eseményeket, vérpadot építettek. Az alkalmi emelvényen hajtották végre a lefejezéseket.
Hont megye hóhérja nem győzte egyedül ellátni feladatát, ezért a selmeci hóhért hívták hozzá segítségül. (A hóhér egy vármegye alkalmazásában álló ember volt, aki fizetést kapott munkájáért.) Először a pallosra ítélt 7 nőn hajtották végre az ítéletet. Az alkalmazott büntetésnemek közül ez volt a legemberségesebb, mivel - jó esetben - egyetlen csapással levágták az áldozat fejét. A nőket egyenként vezették fel a vérpadra. Voltak, akik elájultak a rengeteg vér láttán. A kivégzettek testét az összeterelt cigányoknak ott helyben, mindenféle eszköz nélkül kellett eltemetniük.
Ezután következett az 5 férfi felakasztása. Ezt a büntetésmódot alkalmazták leggyakrabban. A hóhér az akasztófának támasztott létráról tette az emelvényen állók nyakába a kötelet, majd kirántotta alóla az emelvényt. Itt a gyerekeknek kellett a létrát odébb tenni a következő elítélthez, s az asszonyoknak kellett segédkezni férjeik megkötözésében.
A legszörnyűbb kivégzési módok egyike a kerékbetörés volt. Egy erre a célra átalakított kocsikerék volt a büntetés eszköze, melynek vas pengékkel ellátott küllői közé törték be a bűnös csontjait egy vasbottal, vagy kalapáccsal. A vétkek súlyossága alapján kétféle módon történt a kivégzés: a kevésbé fájdalmas az volt, amikor fejtől indultak és kb. 15 cm-enként törték össze a csontokat. Ilyenkor az első ütés után már nem szenvedtek az áldozatok. A súlyosabb büntetési mód szerint a bokától kezdték a törést, s így az elítélt végig eszméleténél volt és mindent érzett. Ezen a napon 2 férfit végeztek ki ezen a módon.
A legutolsó "látványosság" a legfőbb bűnös élve felnégyelése volt. Már az is tetézte a büntetést, hogy végig kellett néznie társai halálát. Ezt a módot csak a megrögzött és különösen elvetemült gonosztevők esetében alkalmazták. Egy széles bárddal négyfelé vágták a lefejezett holttestet. Ám esetünkben minden forrás szerint élve négyelték fel a vajdát.

Nem minden kivégzést Kemencén hajtottak végre. Már előzőleg, augusztus 22-én Báton 13 személyen végrehajtották az ítéleteket. Itt 4 asszonyt pallos által, 6 férfit kötél által, 2 férfit alulról indítva kerékbe törve és 1 férfit felnégyelve végeztek ki.
Két nappal a nyúzóvölgyi események után Csábon folytatódtak a kivégzések. Ekkor 7 asszonyt lefejeztek, 4 férfit felakasztottak, 2 férfit pedig kerékbetörtek.
Bars és Zólyom vármegyékben is folyt hajsza a cigányok után. A császár haragos leiratot intézett a megyéhez, melyben jelentést követelt és keményen megszidta az alispánt. A jelentésből kiderült, hogy 17 asszonyt, - akiket az emberhús megfőzésével vádoltak - lefejeztek, 2 férfit felnégyeltek, 2 férfit kerékbetörtek és többeket felakasztottak. Zólyomban még nem jutottak el a kivégzésekig.

II. József vizsgálata és az ügy utóélete

A császár a Wiener Zeitung augusztus 31-i számának belföldi eseményei között egy rövid hírből értesült a történtekről és felháborodott azon, hogy egy ilyen jelentős eseményről nem értesítették előzetesen. Többek között azért is, mert trónra lépése után nagy elánnal látott neki reform-elképzeléseinek - köztük a halálbüntetés kérdésének felülvizsgálatának is - a megvalósításához. Hosszas levelezés és vizsgálat kezdődött Hont vármegye és a bécsi udvar között, mely végén a császár új adminisztrátort nevezett ki a terület élére és alternatív ítéletek meghozatalára szólította fel a bíróságokat a még hátralévő alperesekkel szemben. Biztosak lehetünk abban, hogy ha a formai hibák miatt feldühödött császár nem lép közbe, akkor mind a 133 vádlottól (vagy még ennél is többtől) sikerül a mindent eldöntő vallomást beszerezni és őket elítélni. Végül a még őrizet alatt lévők számára is kihirdették a halálos ítéleteket. Csak a siralomházban eltöltött 3 nap után a vesztőhelyen, az akasztófa árnyékában közölték velük, hogy kegyelmet kaptak a császártól és hosszú évekre a temesvári börtönbe erődítési munkálatokra, majd törökországi száműzetésbe kerültek. Így 113 ember menekült meg a halálbüntetés alól. A kivégzettek gyermekeit távoli vármegyékbe, földművelő nevelőszülőkhöz deportálták, hogy a fertelmes bűn írmagját is kiirtsák belőlük. Nevelésük költségeit az érintett vármegyéknek kellett finanszírozni.

Az utókor nyomozása az ügyben

Már Vajna Károly a XX. század fordulóján vizsgálta, hogy vajon tényleg ettek-e emberhúst a kemencei cigányok. Éhínség nem volt akkoriban az országban, hogy ilyen elkeseredett lépésre késztette volna őket. "Hogy ínyenczségből vetemedtek volna gyáva czigányok arra, hogy rendszeresen folytassák a gyilkolást vágyaik kielégítésére - azt csak képtelenség elhinni." Az is feltűnő, ahogy a vallomások szerint a bűntetteket elkövették: a férfiak hegedültek, az asszonyok énekeltek, hangosan kiabáltak, hogy ne lehessen hallani az áldozatok jajgatását. Ha ez valóban így történt volna, akkor sokkal inkább csak felhívták volna magukra a figyelmet, mintsem elterelik. De erre sem volt tanú. Azt is nehéz elképzelni, hogy egy egész seregnyi ember akár hosszú évtizedeken át rendszeresen gyilkoljon és lakomázzon úgy, hogy nem tudódik ki. Mindehhez csak adalék, hogy a védőügyvéd által felhozott alanyi és tárgyi tényálladék teljes mértékben hiányzik. Azaz nincsenek tényleges eltűnések, holttestek, vagy legalább azok maradványa. Ezek alapján Vajna kimondta, hogy szerinte az egész eljárást justizmordnak, azaz ártatlanokon végrehajtottnak tartja a kivégzéseket. Erre a következtetésre jutott a leírás alapját képező - a XX. század végén íródott - könyv szerzőpárosa is.

Irodalom

Mezey Barna: Emberevő cigányok; Rubikon 2008/07-08, Budapest
Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad; Mikszáth kiadó 1998